Volt egy olyan naplóbejegyzésem, h cukor után pánik. Most a cukor MIATT van pánik. A sikeres felfázásom után ugyanis annyira felment a cukrom, vagy már előtte attól a buzi gyógyszertől, h csak inzulinnal élem túl a napokat. Sajnos beállítani nem tudom magamnak, mert játszik velem. Hol magas, hol alacsony nagyon. Kész vagyok. Ki érti ezt? El kellene húznom a belemet a cukorgondozóba, ahol viszont bizonyos a fejvesztés terhe melletti befektetés. Nem szándékozom elmenni, pedig tudom, h nem nagyon halogathatom, mert maradandó károsodásokat okozhat a magas vércukor szint. Ez van. Úgy volt, h jövő héten csütörtökön megyünk nyaralni 4 napra. Nem sok, de mégis jó lett volna egy kicsit kikapcsolódni. Most kiderült, h ölebem nem jöhet velünk, ergó mi sem megyünk. Nagyon rosszul esett a dolog, de ezzel sem tudok mit csinálni. Ráadásul Anyu most szólt, h ilyen-olyan okok miatt leakciózták a házat, ezért ők korábban mennek. Vasárnap. Tehát egy egész hétre. Mi meg itthon rohadunk. Kicsit pityeregtem, mert a tehetetlenség dühe munkálkodik bennem rendesen. Édes kis kutyagyerekem meg odajött hozzám, jobbra-balra forgatta a fejét, mert nem sűrűn lát sírni. Odabújt hozzám és a meleg sós könnyeket nyalogatta az arcomról. Annyira meghatott. Hogy lehet egy kis jószág ennyire szeretet-teli???? Eszem ágában sem volt egyébként sem itthon hagyni, és haragudni sem tudok rá amiatt, h miatta nem megyünk nyaralni, de most még jobbanm szeretem, mint valaha.
Gondoltam, most hogy már úgysem megyünk, csak be kellene feküdni a kórházba. De nem akarok. Erős vagyok, kitartok. Beállítom magamnak, ha törik, ha szakad.
Hiszek az öngyógyításban. Akkor is hinnék, ha nem történt volna meg velem az, ami nem sok mindenkivel. Le tudtam állni az inzulinról. Annyira hihetetlen, h végig tudtam csinálni, h sikerült. Most meg egy deka kedvem sincs hozzá fogni. Nagyon elhanyagoltam magam, és szinte undorodom magamtól, mert tudom, h csak az én hibám, h itt tespedek inkább a gép előtt, minthogy inkább tennék valamit az egészségemért. Nem kellene sokat tennem. Napi egy óra séta, v fél óra futás. De még a házból sincs kedvem kimozdulni. Pedig kertesben lakom, jó idő van....
Kellene valami, ami egy kicsit felpörget, ami motivál. De mi??????
Egyszerűen nem tudok rájönni. Mi legyen a cél? Januárban az volt, h elkezdtem a tanfolyamot, és nem akartam, h lássák, h inzulinozom magam. Annyira furcsa dolog ez, mert én mindig is megértettem a betegeket. Ha szúrni kell, hát szúrni kell. Én meg elbújok a mosdóba, ha van nálunk valaki. Még a páromtól is elfordulok, h ne lássa. Pedig elfogadja, megérti, de nem akarom, h lássa. Eleinte mindig cukkoltam, h nézze, de nem merte. Most meg elbújok, mintha szégyenletes dolog lenne.
Alapjában véve nem az, de ha belegondolok abba, h ez csak az én lustaságomnak köszönhető, akkor igenis szégyellni való dolog.
Szégyenérzet... Mi lenne ha nem lenne? Ha nem szégyellnék magunkat saját magunk előtt. Én tuti nem mernék a szemembe nézni, mert jól leszidnám magam.
Na majd jelentkezem, ha lesz valami motivációm. Vagy előtte, mert célt nem találok egyhamar sztem.... De gáááááz.....
Még azon is gondolkodtam, h minek akarjak meggyógyulni? A pánikbetegség szinten tartható, a cukor szintén. Akkor meg minek verjem magam, h én meggyógyulok? Hülye kérdés nem? Minek a legjobb, ha elég a jó is? Nem értem magam! Miért adtam fel a harcot? Miért nem bírok már küzdeni? Olyan kis életvidám voltam, szerettem dolgozni, szerettem, ha pörögnek az események körülöttem. Az volt a jó, ha sietni kellett, mert akkor éreztem igazán, h fontos vagyok. Most meg? Képes lennék átaludni az egész napot, ha nem innék annyi kávét. :S Nem vagyok képes erőt venni magamon. Régen olyan voltam, h gyerünk, csináljuk, haladjunk. Most??? Van olyan, h délután kettőkor még pizsiben vagyok és nem csinálok semmit. Komolyan semmit. Valami baj van az én agyammal, ez biztos.
Azt tudom, h nagyon szeretnék dolgozni, de csak a kifogásokat keresem, h ez meg az a meló mért nem jó. Pedig ha annyira akarnám, biztosan meg tudnám oldani. Mindig meg tudtam. Most meg semmi.
Néha erőt veszek magamon és elhatározom, h ez a nap más lesz, mert ÉRZEM AZ ERŐT. Ma takarítok, meg mosok, meg mindent megcsinálok. És mi van helyette? Itt sajnálom magam. Még ahhoz sincs kedvem, h felhívjak valakit, aki ÉLŐ ember és annak panaszkodjak. Bár az se volna jó. Akkor meg elsüllyednék szégyenemben, h csak panaszkodom, pedig igazán semmi okom rá. Ide meg le tudom írni a gondolataimat és senki nem vet meg érte. Aki meg igen, az bekaphatja.
Segíts magadon, Isten is megsegít.
Ezt már annyiszor hallottam. És annyira így van. Hát ki segítene rajtam, ha nem én? Ki fog elmenni helyettem futni? Senki. Ki méri a cukromat, ki szedi a gyógyszereimet? Hát én. Nem más. Nem vagyok már gyerek. Ki kell találnom valamit, h miért érdemes küzdenem.
Most ezen fogok kattogni és remélem közben majd a kezem is jár, nem csak az agyam, mert a wc-t sem pucolja ki helyettem senki.....
1. Minden elválásunk – még ha rövid időre is hagysz magamra – fájdalmas nekem.
