Nem is tudom miért, de néha elhatalmasodik rajtam az érzés, h nagyon 1edül vagyok. Hiába van mellettem a szerető férfi, a húgom, a családom, a kutyám. Néha mégis elfog aza a bizonytalanság, h senki nem ért meg.
Nem tudom. Lehet, h én próbálom meg kizárni teljesen a külvilágot. Ha itt vannak, nem foglalkozom velük úgy, ahogyan megérdemelnék. Bár azt mondják, azt adod, amit kapsz. Tehát lehet, h velem is csak felszínesen foglalkoznak, és ezért viszonyulok én is így hozzájuk. Mostanában sokat agyaltam rajta, amit még nagyon régen olvastam, h az a barát, aki megkérdezi, h hogy vagy és még a választ is megvárja. Hát igen. Ez manapság nagyon ritka. 1xűen senkinek nincs ideje a másikra. Annyira rohan velünk a világ. Tőlem pl nem tudnám megmondani, h ki kérdezte meg igazán, h hogy érzem magam. Talán a házidoki. De neki meg ez a dolga. Mindenki el van foglalva a saját kis életével, a saját problémáival, és tesz a másikra. Mondjuk ez is megérthető valahol. Nyilván ők sem kapnak viszonzást, tőlük sem kérdezte meg még senki, h HOGY VAGY? Elég ijesztő, h nincs, akinek kiöntsem a lelkem. Soha nem gondoltam volna, h 1x majd a számítógépnek sírom el a bánatom!
Igazából nem panaszkodom. Én megértem őket is, hogy nem akarnak mások problémáiról hallani, hiszen van elég teher a vállukon. De kérdezem én, akkor milyen jogon várják el tőlem, h meghallgassam őket?! Mert szeretek emberekkel foglalkozni. Szerettem.... Mást nem látnak bennem, csak a fülemet. Pedig van szám is, és van szívem is.
