2009. június 1-én feküdtem be a kórházba, 24,4-es cukorértékkel. A nővérek kis híján szívbajt kaptak, hogy mért nem vagyok én rosszul. Paff
Kicsit magasabb a cukrom és ájuljak el?
Na nem...
Gyorsan beállítottak, pénteken mehettem haza! Nagy volt az öröm, meg a bánat is.
Mégiscsak milyen dolog az, hogy az ember 22 évesen inzulinos cukros. Minden előjel nélkül. Így alakult. El is fogadtam. Ezzel meg kell tanulni együtt éni. Mindenki ezt mondta. Elég idegesítő, h sajnálgatnak, meg minden. Meg megdícsérnek, h milyen jól viselem, meg h még jó, h nincs nagyobb baj. Ráadásul azt kérdezgetik, h vajon mitől alakult ez ki nálam. Baromi idegesítő. Nem lehet mit tenni. Nem kell elmondani senkinek. Csak mikor megkérdezik, h mért utasítom el a csokit. És kezdődik minden elölről. 1xűen nem lehet kiküszöbölni, h tényleg senki ne tudja meg. Ez van. Ezt is el kell fogadni. Annyi mindent el kell viselnünk. Nem 1xű egy diabéteszes élete. Gondoljunk csak bele. Nem elég, h naponta 4x szurkálja magát (nem fáj, de azért nem a legjobb dolog), nem ehet csokit (ez már önmagában is elég bünti), és mindenki elkezdi sajnálni. Bár beszélgettem olyan cukrosokkal is, akik hasznos tanácsokat adtak. Na mind1. Nem a betegségről akarok beszélni.
Mivel nagyon édesszájú voltam világ-életemben, mindig attól féltem, h 1x cukros leszek. És persze úgy is lett. Mindig az ér bennünket utol, amitől a legjobban rettegünk (ezt még később kifejtem).
Sztem annak köszönhetem betegségemet, h a munkahelyemen alaposan kiborítottak, majd' minden nap. 1x aztán betelt a pohár, és felmondtam. Március elején! Utána az a gondolat frusztrált, hogy nincs munkám, és a párom mégsem tarthat el. Gondolom ez azért nagyban közrejátszott! 2010 januárjában elkezdtem egy tanfolyamot. S mivel 6 órát bent kellett töltenem a suliban, úgy gondoltam, én nem adom magamnak az inzulint. Nagyon felelőtlen döntés volt. Senkinek nem ajánlanám, h kipróbálja! Végülis a tanfolyam végére már elég volt csak gyógyszert szednem. Én nagyon örülök ennek a javulásnak. Soha olyan boldog nem voltam még, mint amikor a doki közölte, h elég a tabi! XD De az ördög ugye soha nem alszik. Még mielőtt a doki rávilágított erre a nagyszerű dologra, folyamatos rosszullétek gyötörtek. Mintha nem kapnék elég levegőt, hőhullámok törtek rám, és iszonyatos hasgörcsök (ergó hasmenés). Na ez azért elég ciki, mikor a buszon jön rám, vagy suliban, órára menet, vagy a kocsiban. Szóval elég ciki, mikor hajnalban fel kell csengetni a sógoromékhoz, h Te figyu, használhatnám a mosdótokat? :)
Ezzel azért elég hamar elkerültem dokihoz. Nyilván nem akartam magam lépten-nyomon összecsinálni.:) MIkor közöltem a tüneteket a házidoki gyorsan rávágta, h pánikbetegség. Hm, mondom ez aranyos. Nyugitabit kaptam, meg beutalót a pszichiátriára. Nahát persze oda nem mentem még el. Inkább majd egy jó agyturkászhoz. Csak azt nem értem igazán,k h miért nem lehet az inkább, h eltörik valamim, vagy ilyesmi. Valami olyan bajom, ami kézzel fogható! Ez annyira megfoghatatlan. 1enlőre szedem a tabikat, mert itthon is rámjönnek a rosszullétek. Buszra nem ülök, jogsim nincs, úgyhogy ha lenne is munkám, oda is nehezen tudnék eljutni! :(
A párom viszont rengeteget segít. Nemsokára 7 évesek leszünk! :D
Kitartás!!!
