Még kislány koromban kaptam egy könyvet anyukámtól, aminek ez volt a címe! Nagyon soxor elolvastam és mindig sírtam. Hogy mennyire megcsonkítva érzi magát a kislány, a nagymama, de még a farmon lévő állatok is. Volt nekem is Nagypapám, kettő. Talán egy még él valahol, de vele soha nem találkoztam. A Kovácspapa drága dédimamámnak volt az élettársa. Szóval nem vérszerinti Papa volt, de engem is ugyanúgy szeretett, mint a saját unokáit. Minden reggel sietett a boltba, h a kisunokájának meleg kenyeret tudjon hozni. Leszelt egy szeletet, megcukrozta, mert én úgy szerettem. Volt egy másik Papám is. Most is könnyes a szemem, ha Rá gondolok. Nagyon hiányzik. Ő valahogy másként szeretett. Mindig mondta, Gyere Picúr, ülj az ölembe! Mindig megengedte, h kint a kertben én válasszam ki a legszebb barackot, pedig a felesége tiltakozott, mondván, h ott van az asztalon - a szépeket a piacra visszük. De Papát ez soha nem érdekelte. Asztmás beteg volt, és mindig megijedtem, mikor befulladt. Szégyen, de nem tudom pontosan, melyik évben halt meg, 6 vagy 7 éve lesz karácsonykor. December elején bevitték a kórházba, mert befulladt, bent volt 2 hetet, majd kiengedték azzal, h nincs semmi baja. Pár nap múlva ismét mentőt kellett hívni rá, mert befulladt. Egyenesen az intenzívre vitték. Tüdőgyulladása volt - már akkor is, mikor először bent volt - csak nem vették észre. Karácsony előtt anyu unszolására meglátogattam. Pedig nem akartam. Nem akartam azt az életerős, boldog embert szenvedni látni. Nem akartam Rá úgy emlékezni, hogy fexik az intenzív osztályon, és mintha nem is ő volna. A mindig piros arca, most hamuszürke, és "betegszaga" van. Nagyon fájt így látnom, de nem omolhattam össze. Megígértem, h még látni fogja az unokáit, akiket én szülök. Az a karácsony teljesen más volt. Tudatunkban volt, h örülnünk kellene, h itt vagyunk egymásnak, de közben az imádott Papa egyedül "ünnepel" a nővérekkel, és a karácsonyfa neki max csak az infúziós állvány. Tradíció volt nálunk, h karácsony másnapján mindig Hozzájuk megyünk, de abban az évben otthon maradtunk. Csendben néztük az aktuális Grincset és Végtelen történetet. Nem figyeltem oda. Bementem a saját szobámba és olyat tettem, amit kislánykorom óta nagyon ritkán. Imádkoztam. Nem azért, h gyógyuljon meg, hanem azért, h érezze, h szeretem. Csak feküdtem a sötét szobában, mikor anyu bekopogott. Leült az ágy szélére és annyit mondott csak, h most telefonált a Maca. Tudtam, h ez mit jelent. Karácsony másnapján este a Papa már az angyalokkal ünnepelt. Sírtam. Nem zokogtam. Inkább csak pityeregtem. Tudtam, h Neki már jó, mert már nem fáj. Csak ez enyhített a bánatomon. A temetésén sem sírtam, sőt ha néha meglátogatom, akkor sem sírok. Nem akarom, h lássa. Vicces, hát hogyan is láthatná? Vagy ha mégis látja, akkor azt is látta, mikor éjszakánként kiosontam csillagot nézni az erkélyre és sírtam. Sírok most is. Sírok mindig mikor Apu nem úgy viselkedik, ahogyan kellene, mert tudom, h a Papa nem lenne rá büszke.
Igazából ezt csak azért írtam le, mert most találkoztam a szomszéd bácsival (köztünk csak Öreg). Katona ruhába öltözött pörge bajszú, tollas kalapú, kis Öreg. Az arca cserzett a sok napsütéstől és a cigarettafüsttől, s mikor felvonja a szemöldökét, világítanak a szeme körül a hófehér ráncok. 3 gyermekes családapa, és már ki tudja, hány unokája is van. Ő biztosan nem, mert a gyermekeivel több, mint 10 éve nem tartja a kapcsolatot. Nagyon szomorú ez már magában is. Négyszer akkora földet gondoz, mint a miénk. Pedig erről a füvet lenyírni egy nap. Van egy 1szobás lakása a lakótelepen, de minden nap kijön dolgozni. Az utóbbi időben rengeteget fogyott, el vannak kopva a csigolyái, cukros, és kb 1 hónapja kivették a fél tüdejét. Szemében látom a szomorúságot, a fáradtságot. Nyoma sincs a mindig huncut, bajuszpödrő kedves kis Öregnek. Megtört. Nincs felesége, családja, de még egy jó barátja sincsen. Nekem a szívem szakad meg, mikor próbálja felemelni a szatyrát, benne 2 kiló krumplival. Már ez is nehéz. Menni is nehéz, de még levegőt venni is nehéz. Beszélgetünk pár szót az utcán, mint a valamire való öregasszonyok. De alig értem a szavát, nincs elég ereje, hogy normális hanggal beszéljen, fúj a szél is, és kezemben a blöki folyton ugat. Ő nem érzi a beszélgetés súlyát. Míg mondja szegény a műtéttel járó fájdalmait, arra gondolok, h tavaly még fennhangon kiabálva szidta a repülőket, a rendszert és az ügyvédnőt, akitől a kocsiját vette. Fáj. Nem akarom, h így legyen.
| Az a tény, hogy a földön minden élet halállal végződik, nem bizonyság arra, hogy az élet célja a halál. | ||
| Lucian Blaga | ||
