Vajon vannak-e jó és rossz döntéseink? Nincs. Se jó, se rossz. Választási lehetőségeink vannak. Választhatjuk a rövid utat, ami nem biztos, h tiszta és nekünk kell megtakarítani, VAGY: választhatjuk a hosszabbikat, ami tiszta és erkölcsileg elfogadott. A rövidebbik út takarítása szinte kötelező. (egyszer mindenki tini, kamasz és lázad és belekóstol) Van, h gyermekként kényszerülünk erre az útra. Lehet, h később megbánjuk és vágyunk a tiszta út nyugalmára. (Bár azt érdemes észben tartani, h a piszkos úton nem járunk egyedül. Mindig ott vannak az igazi és hű barátok.) De biztosan ezt akarjuk?? Megszoktuk, h szemeteket kell az útból eltakarítanunk, h megaláznak, lenéznek, köpködnek. Meg akarunk felelni az erkölcsi normának, azt akarjuk, h elfogadjanak, tiszteljenek, ezért a nyugis úton járunk tovább. Néha eszünkbe jut a régi idők szeméttel tarkított útvonala, és azon gondolkodunk, vajon hol rontottuk el??? Hol siklott ki az életünk? Vagy soha nem is voltunk mellékvágányon? A Sors akarta így? Ezer kérdés, amire nics válasz. A "Mi lett volna, ha....?" kezdetű kérdéseknek egyébként sincs semmi értelme, azon kívül, h szétmarcangolják a belsőnket. Kár a múlton rágódni. Nem ragadhatunk bele gyermekkorunk zűrös éveibe. Nem változtathatjuk meg a múltunkat. Nem is okolhatunk senkit azért, h az életünk nem úgy alakult, ahogy mi azt elterveztük. Egyszer egy okos embertől hallottam, h mindenki a saját boldogságának a kovácsa. Ha nem vagyunk elégedettek a jelenlegi helyzetünkkel, változtassunk rajta. HA nincs elég pénz -bár mennyi, az annyi???- dolgozzunk többet. Nem elég siránkozás, mert senki nem fog az ölünkbe ejteni pár milliót, csak úgy. Tehát! Választási lehetőség mindig van. Olyan nincs, h rossz döntést hoztunk. Mindig van lehetőség a változásra, csak meg kell látnunk és elgondolkodni, h megéri-e. Azt kell tudni eldönteni, h melyik úton megyünk tovább. Mennyi kompromisszumot vagyunk kötni, mennyi megaláztatást tudunk eltűrni. Tudni kell együtt élni elkövetett hibáinkkal, elfogadni azokat és többet nem rágódni rajta. ELŐRE NÉZNI MINDEN IDŐBEN!!!
Választani tudni kell!! Az életben van olyan, h rászorulunk a józan ítélőképességünkre. Adódik egy lehetőség a piszkos úton és kihasználjuk. Mert mi lesz, ha nem tesszük? Egész életünkben ezen fogunk rágódni és mint tudjuk, a "Mi lett volna, ha...?" kérdések megölik a belsőnket. Carpe Diem. Azt jelenti: ragadd meg a napot! Ha megragadjuk a lehetőséget és letérünk a tiszta útról és nyíltan vállaljuk tetteink következményeit, akkor arra is számítanunk kell, h megaláznak, köpködnek és lenéznek a soxor álszent emberek. Vállaljuk, mert elvakultan csak a mai napnak élünk és elfelejtünk előre nézni. Nem törődünk a holnapi nappal. Később, mikor már minden kétségünket legyőztük, és megbizonyosudtunk döntésünk helyességéről.... Akkkor, na PONTOSAN akkor, mint derült égből villámcsapás -történik valami. Valami, amire gondolnunk kellett volna már az elején. Eljön az a bizonyos holnapi nap. Keserűséget hozva magával, elbizonytalanítva, megfélemlítve minket. És ez az érzés annyira erősnak bizonyul, h legyőzi minden magunkba és az életbe vetett hitünket. Ekkor kezdünk el hátrafelé nézni. És látjuk a tiszta úton haladó embereket, akik mosolyognak, mert jól érzik magukat. Arra gondolunk, h mi is ott voltunk egyszer, mi is mosolyogtunk. Az már nem jut eszünkbe, h az a mosoly igazi volt-e. Csak arra tudunk gondolni, h de jó lenne Ott Velük mosolyogva nyugodtan haladni tovább a biztonságban. Addig görcsölünk, míg el nem érjük, h ismét ott kössünk ki, azokkal az emberekkel. Mikor beismerjük hibáinkat, Ők különös kegyetlenséggel várják megalázkodó bocsánatkérésünket. Mosolyuk azonban nem teljesen annak szól, h újra Velük vagyunk, hanem belevegyül egy kis útálat, egy kis sajnálat, de legfőképpen az "ugye megmondtam" érzés. Elfogadjuk, mert mi hibáztunk. Mindenki ezt mondja. Tehát biztosan úgy is van. Örülünk, h bekerültünk a V.I.P. szektorba és lenyelve könnyeinket, amiket a piszkos út hiánya és a megaláztatás csikar ki belőlünk, megyünk tovább mosolyogva. Azt hisszük, h nagyon buták voltunk, h feladtuk eddigi életünket egy pár havi szabadságért, és örülünk annak, h a folyamatosan ellenőrzött, napi rutinos, unalmas kis életünkbe visszatérhettünk. Biztonságot ad, mert tudjuk, h holnap is itt leszünk, ugyanazokat a dolgokat fogjuk csinálni, ugyanazokat a szavakat fogjuk mondani még hosszú éveken át. És telik az idő, még mindig minden ugyanolyan. Szánalmasan unalmas. De legalább biztonságos. Csak félő, h egyszer ismét jön valaki, aki felkínálja nekünk a piszkos út nyújtotta izgalmakat, csodákat, élvezeteket, emberi ésszel felfoghatatlan dolgokat. Egyszer azt mondta az Apukám, h "Kislányom! Az okos ember más kárán tanul. A hülye még a sajátjából sem!" Nagyon igaza van. De mikor elvakítanak, elveszik az ember eszét, nem is vagyunk teljesen normálisak. Dolgozik az adrenalin a testünkben és rózsaszín ködfátyol hull szemünkre. Ilyenkor vagyunk csak igazán hülyék. Tehát mi a teendő ilyenkor?? Hogyan fogunk dönteni? Nem látjuk a holnapot. Tegyük tönkre a jövőnket?? Lenne értelme?? Most vajon jól sülnek el a dolgok?? Ismét ezer kérdés, amire nincs válasz. Megpróbáljuk magunkban elfojtani a kíváncsiságunknak, ÉLNI akarásunknak még a csíráját is, mert meg akarunk felelni az elvárásoknak. Arra nem gondolunk azonban, hebben a tiszta és jó világban nem áll melletünk senki. Senki, aki úgy ért meg, h nem mondasz semmit. Rohadtul egyedül érezzünk magunkat, mert felszínesek az emberek -tisztelet a kivételnek- tele vagyunk emberekkel, mégis olyan érzés, hogy senkink sincsen:
És jönnek Démonok..... Azért, h szétszedjenek, darabokra, atomjainkra. Remegő belsővel éljük tovább mindennapjainkat, mosolyogva, mert abban bízunk, h MOST jól választottunk. Nem térünk le a tiszta útról. Talán soha többé.... Lehet, h még 80 éves korunkban is azon filózunk majd, h mi lett volna ha...? de ez már senkit nem érdekel.
Választani tudni kell!!!!
