23 évesen, félig meggyógyulva a diabéteszből, boldogan sétálgattam a piacon Apuval, semmi komoly. Csak mászkáltunk! Bementünk a plázába is, mert venni akartunk ezt-azt. Az egyik ruhaboltban furcsa remegést kezdtem érezni. Úristen, mindjárt összecsuklanak a lábaim. Mindegy, nézelődtünk még egy kicsit. A fejem ugyan kába, nem értem miről van szó. Nem értem, miért ilyen lassú minden. Iszonyatos hasgörcs tört rám. Jézus, mindjárt összecsinálom magam! Még szerencse, h pár lépésre volt a mosdó! :) Mikor végeztem, kint ültünk a padon a mosdó mellett és beszélgettünk. A remegés nem akart szűnni. Megmértem a cukrom, bár előtte ettem, biztos voltam benne, h nem esett le. 7,9 volt. Ez teljesen normális. Akkor honnan ez a reszketés, légszomj, szomjúságérzet. Elkészültem teljesen! Még 3x látogattam meg a budit, mielőtt lementünk volna a drogériába. Még mindig remegés, zúgott a fejem, minden még mindig nagyon lassú. Csak azt láttam, h Apu zavartan mosolyog, mikor én közlöm vele, h nagyon szarul vagyok, leülök. Szegény, olyan mint én. Nem tud mit kezdeni egy beteg emberrel. Végzett a vásárlással, viszont eszébe jutott, h még venni akar valamit a másik boltban is -még jó, h ennyi bolt van a plázában-, közben én a virágboltos csajokat figyeltem, ahogy pakolják ki a szebbnél szebb virágkompozíciókat. Remegés még mindig, nem értem miért. Bekapok egy szem cukrot, hátha becsapott a mérőm! Zúgás tompult ugyan, de még mindig nem tökéletes a fejem! Ismét begörcsölt a hasam, és ez mellé még társult az iszonyatos émelygés. Meg is voltam ijedve rendesen. Hát nem szokott nekem egyszerre ennyi bajom lenni! Apu még mindig nem jön! Mi lesz már??? Nem bírom tovább! Levegőre van szükségem! Felhívtam, h kint keressen, leülök egy padra. Szinta rohantam kifelé a megpakolt szatyrokkal, de most még a forgóajtó is be volt lassulva. Kiértem. Vettem mély levegőket. Fejzúgás elmúlt, hányinger, hasfájás csillapodott. A remegés is elviselhetőbbé vált. Valószínűleg csak az ijedtség miatt reszkettem már. Aztán jött Apu. Mosolygott, megkérdezte mi van már velem. Mondtam neki, h biztosan a majonézes krumplisalitól volt hasmenésem. Bár én nem hittem benne, de valamivel meg kellett nyugtatnom. Felhívtam a páromat, h azonnal induljon értem, mert nagyon rosszul vagyok, képtelen lennék most buszra ülni!

Ami eddig baromi lassú volt, az mind felgyorsult. Alig bírtam tartani Apuval a tempót, pedig csak poroszkáltunk! Megjött a Drágám, elköszöntem Aputól, beültem a kocsiba. Kérdezi Zoli, h mi van velem, felfázoltam a tényeket, bár elég szánalmasan hangzott, h egy kis hasgörcs miatt kellett őt otthonról elrángatnom. Mindegy. Felajánlott a Xanaxából egy szemet, mert az jó a remegésre. Hazaértünk, bevettem, aludtam 2 órát, és mintha nem lett volna semmi bajom, úgy folytatódott a napom tovább.

Másnap be kellett mennem az oviba, meg ide-oda, úgyhogy reggel Anyuhoz mentem. 9 körül felszálltam a buszra, könyvelőhöz indulván, de a következő megállónál le kellett szállnom, mert minden előbb felsorolt tünet egyszerre és erejét megsokszorozva tört rám. Ott, abban a pillanatban 3 variáció volt lehetséges: 1) elájulok 2)összehányom magam 3)összeszarom magam. Mivel nem tudtam a 3 közül választani, inkább lemásztam a buszról, fellökve a felszállni kívánó embereket. Nem érdekelt semmi, csak az, h végre levegőhöz jussak! Leültem egy padra, mély levegőket vettem, és eldöntöttem, h nem megyek ma könyvelőhöz. Anyuhoz indultam vissza, megálltam a virágboltnál. Megkérdeztem, nyitva maradhat-e az ajtó. Igent mondott. Megkönnyebbültem. Köttettem csokrokat, estébé. Megkínált egy pohár vízzel, aztán tovább Anycihoz. Meglepődött, h miért vagyok ott, de nem faggatott. Az elektromos bicajával mentem be az oviba az utsó gyakorlati napra. Többször is elkapott a hasmenés-szerű roham, de semmi több. Este jött értem Zoli és rámparancsolt, h húzzam el a belemet dokihoz, mert ennek fele sem tréfa! Á, majd elmúlik. Minek? Másnap reggel suliba kellett mennem, de ismét elkezdődött az összes tünet. Még a mosdóba sem mertem elmenni, mert messze volt a kijárattól. Kiültem a suli elé a csajokkal és hívtam Zolit, h azonnal jöjjön, mert dokihoz kell mennem. Ez már nem állapot!

Bementem a dokihoz, felvázoltam a tényeket, ő meg felvázolta, h pánikbetegség! Szuper! Jön még valami?

Azóta nyugtatón élek. Reggelente a remegés szinte elviselhetetlen, viszont egy előnyöm van belőle! Amíg nem veszem be a gyógyszert, addig garantált a reggeli széklet. Úgyhogy ez már rendszeres! :) De tervezem, hogy ebből is meggyógyulok! Nem a betegséget gyűlölöm többé, hanem az egészséget imádom!

Nem akarom így leélni a hátralévő napjaimat, h bárhol, bármikor rámtörhet a roham, nem tudok buszra ülni, nem tudok egy nagyobb üzletben vásárolni. Arról nem is beszélve, h állandó kedélyállapot ingadozásom van. Az egyik percben még röhögök, h majd megpukkadok, a másikban meg sírnék világba! Nem érti a párom sem, nem akarja, vagy nem is tudja, h ez a betegség ilyen tünetekkel jár. Meg akarok gyógyulni. Ráérek én 80 évesen betegnek lennei, nem 23 évesen!!!!