| |||||||
Pár hete, lehet inább hónapja, láttam egy plakátot. Egy baba arc (talán porcelán volt), végtelenül nagy szempillákkal, arcán egy könnycsepp gördül le. Mellette egy kérdés: Ki törli le a könnycseppet a világ szeméről? Nap mint nap láttam ezt a plakátot és elgondolkodtam. A világnak van egyáltalán szeme? És ha van, akkor miért sír? A világnak nincsenek érzelmei. A tágabban értelemezett világnak, persze...
Ha az én kis világomra gondolok, itt a repülők zaja alatt, az ablakom alatt bagzó macskák hangját hallgatva, ölemben az ölebemmel. Ez a világ sem sír. Ennek sincsenek érzelmei. A repülőknek nics (a pilótáknak talán), a macskáknak sincsenek érzelmei, csak fajfenntartásra való ösztönei. És a kis ölebem, aki most békésen alszik az ölemben.... Nem tudom, nem kérdeztem még tőle, hogy ő érez-e valamit úgy igazán. Lehet, hogy neki is csak ösztönei vannak és a tudata, h itt én vagyok a falkavezér, ill az, h minél melegebb helyen aludjon! :)
És, h nekem vannak-e érzelmeim? Nem tudom. Mikor levizsgáztam és bementem az óvodásaimhoz elköszönni, akkor sírtam. Nagyon fájt az elválás, h nem láthatom Őket nap mint nap. Fáj, h egyedül vagyok itthon. Fáj, h a párom este későn jár haza, és nincs időnk beszélgetni.
| Minden emberi kapcsolatban a legfontosabb a beszélgetés, de az emberek már nem beszélgetnek egymással, nem ülnek le csak azért, hogy beszéljenek és meghallgassák egymást. Színházba járnak, moziba, tévét néznek, rádiót hallgatnak, könyvet olvasnak, de alig beszélnek egymással. Ha meg akarjuk változtatni a világot, vissza kell térnünk abba a korba, amikor a harcosok leültek a tűz köré, és történeteket meséltek. | ||
| Paulo Coelho | ||
Nincs időnk semmire. Arra sincs időnk, h rendesen betegek legyünk, h rendesen tudjunk beszélgetni, h rendesen együnk. Kulturáltan, mint régen a vasárnapi ebédeken a nagyinál. Idő, megértés, beszélgetés. Ezek nagyon hiányoznak az életünkből. Ezek nélkül nincsenek érzelmek. Ha nincs időm elmondani a másiknak, h mennyire szeretem, h Ő az életem. Persze tudja. Ha nem szeretném, nem tennék a kedvére, amiben csak tudok. Érzi, de nem biztos, h megérti. Nem érti meg, h nekem csak Ő van a világon, akivel beszélgetni szeretnék néha. Tudja, de nem érti. Nyilván én is TUDOM, h Ő szeret, de nincs ideje ezt elmondani. Két zokni felvétele között persze odahajítja, h szeretlek, vigyázz magadra. De nem érzem a szavainak a súlyát. Annyira rutinból megy az egész. Nem arra vagyok kíváncsi, h miért szeret, mert erre a kérdésre lehetetlen válaszolni, már rájöttem. Nem erről akarok beszélgetni. Csak úgy az időjárásról, vagy arról, h milyen vegyszerrel súroltam ki a szőnyeget kemény munka árán, amit a gyerek a hétvégén összetapos.
Szóval: IDŐ, MEGÉRTÉS, BESZÉLGETÉS!
És lesznek érzelmek. Lesznek az embereknek, lesz a saját kis világunknak, lesz a tágabb értelemben vett világnak. És többet nem az lesz a kérdés, h a világ szeméről ki törli le a könnycseppet, hanem az, h ÉN kinek tudnám letörölni?
