Korábban már írtam arról, h nem szabad beleragadnunk gyermekkorunk zűrös éveibe. És tényleg nem ajánlatos. Van, akinek nem volt teljes gyermekkora. Túl korán kellett szembe néznie az Élet farkastörvényeivel. Azt hisszük ilyenkor, h milyen jó, mi már felnőttek vagyunk. Nem érdekel senki és semmi, tesszük, amit akarunk. Csak sajnos ez valahol vissza fog ütni. Egyrészt ott, h ez később is megmarad ez a fajta makacsság, másrészt pedig soha nem fogunk igazán felnőni. Visszaüt rajtunk gyerekkorunk hiánya. Ez ellen nem lehet tenni. Ez mindig így lesz már. Sajnos túl későn jövünk rá, h valamit nem úgy tettünk, ahogy az elvárható lenne egy felnőtt embertől. Mint minden gyermek, úgy azok az emberek is baromi naivak, akik túl korán lettek felnőtté. Nem tanultak meg átlátni a szitán. Nem értik a sorok közé bújtatott felkéréseket. Nekik van a fekete meg a fehér. A fekete alatt nem lehet fehér. És kész. Van, h később rájövünk, mekkora szarvashibát követtünk el, de akkor már késő. Nagyon sokat kell agyalni egy új szituban, h ez most igaz, vagy csak sütisdobozba csomagolt szar. A naiv emberek nem hisznek a szar szagának, ők kibontják a dobozt. A normálisak meg messzire elhajítják.
Túl kell lépni gyermekkorunkban szerzett sérüléseinken. Baromi nehéz, de senki nem mondta, h az élet valaha is könnyű lett volna. Az élet nehéz és egyedül vagyunk, h megvívjunk vele. Élni kell, élvezni minden percét. Nem szabad engedni a kísértésnek, h bármilyen tulajdonságunk is megmutatkozzon a gyermekkorból. Így, közeledvén a 30-hoz sok mindent másként látok már. Illő, h benőjön a fejem lágya és ne higgyek el mindent, ami elsőre nagyon kecsegtető.
